Hat óra nulla perckor kirobbantam az irodából, hogy elérjem a négy perc múlva induló vonatom és megkezdődjön álmaim utazása. Ha tudom előre, hogy mennyi móka és kacagás vár rám, akkor inkább el sem indulok, de naív voltam és útra keltem. Amint felértem a három emelet magas peronra, megpillantottam Mohamedet, az egyik kollégámat, így már sorstársat is találtam ahhoz, hogy többed magammal bepréselődjek a kocsiba, miközben mások igyekeznek leszállni és a háttérben indiai biztonsági őr üvőlt a hangosbemondójába, tudatva velünk, hogy vigyázzunk, mert megérkezett álmaink vonata... mind the train...
Már az irodát elhagyva azon kezdtem el fantáziálni, hogy milyen finom lesz a mirelit pizza, amit vacsorára tartogatok, azonban a vonat utazóközönsége, ezt gyorsan el is feledtette. Külön köszönet a félig rám folyó, mosdatlan hölgy hályának és a két méter magas hónaljszagú mellettem/fölöttem állónak. Mindössze csak húsz percet kellet kibírnom ebben a bódult állapotban és már csatlakozhattam azon szerencsések közé, akik átszállhatnak a metróra, a százötvenévesre. Röpke egy órával a kilépés után, már szinte eufórikus állapotban vártam a korai, hét órai, hazaérkezésem és készítettem az ízlelő bimbóim a mennyi mannára. De nem jött manna, ugyanis megállt a metro, pont két megállóval a cél előtt és én csak vártam, vártam a jóleső vacsora gondolatával, az utasok bűzével, a kétségbesett metróvezető tájékoztatásával és a londoni tömegközlekedésért felelős dolgozók kurva anyjával. Aztán egyszer csak vége lett, elröppent másfél óra, a korai hazaérkezés gondolata, a kínzó étvágy és belem költözött a tompa melankólia, megérkeztem.
